Olvasási idő: 15 perc

Borsodban nőttem fel, egy 12-13 ezer főt számláló városban, az ipar kihalt, én már csak a történeteket ismerem az egykor virágzó kisvárosról, de emlékeimben a lepukkant kisvárosias hangulat él csak. Ilyet magyarországon találni sajnos elég könnyű, Borsodban egyenesen ékes példák sorakoznak. 

Ahogy majdnem mindenkinek, úgy nekem is a gyerekkorom egy szép szépia filteres emlék, amikor mindig minden, milyen jó volt, lehet csak a felszínt láttam, gyerekként nem kell belemenni a napi gondokba, és nehézségekbe. Látod a szüleidet leterhelve, de lehet csak fáradtak. Az iskolán és a napi legózáson később számítógépezésen és tanuláson kívül más gondom nem volt, leszámítva a játszótéren történt veszekedéseket, és gyors kibéküléseket. 

Talán először a középiskola körül realizáltam, hogy engem hátrány ér, mondjuk egy nagyvárosi társamhoz képest. A napi 1-1,5 óra utazás iskolába, majd ugyanez haza, már a nap nagy részét kitölti, marad a tanulás, a tini lázadás, aggódás, jönnek a szerelmek, barátok jönnek-mennek. 

Talán az érettségi az a pillanat, amikor aki addig nem ijedt meg mi lesz vele, hirtelen komolyan veszi az életet, rájön nincs ingyen kenyér, és nem mindegy hogyan tovább. 

Mindig szerettem a nehezebb utat járni, egyszerűen tudatosan hülye vagyok bizonyos dolgokban. Ennek ékes példája az, amikor már nem vettem komolyan a sulit úgy a 4. Évben, hiszen majd csinálok egy penge érettségit és kit érdekel, megérdemlem a lazítást -legnagyobb hiba, iskolában puszira jobb jegyet kapni egyszerűbb, mint mikor kötve van mindenki keze egy standard séma szerint -.

Lazítottam egész évben, és az érettségit is a vizsga előtt 1 héttel vettem komolyan. Akkor aztán olyan értelmetlen magolásba kezdtem, bezárkóztam a szobába, 2 naponta aludtam, és - mivel szeretem a technikát általában pixelekről minden jobban ragad mint papírról - számítógépen 2 monitoron tanultam egyszerre 3 tételt. Tök értelmetlenül hangzik, az is volt. Ennek ellenére valahogy összehoztam egy közepes érettségit, ami akkoriban még elég volt egy kis szülői -anyagi- támogatással egy egyetemre, ma már egészen biztos, esély nem lenne ilyesmire.

Elhibázott egy rendszer ahol 17-18 évesen meg kell hozni egy életreszóló döntést, egy olyan világban, ahol tapasztalatot nem hagynak gyűjteni, viszont anélkül nem is vesznek fel sehová. 

Szerencsére mostanra már annyian letapostak, hogy a tapasztalat és/vagy a megtudom csinálni mondat már elég egy munkahelyhez, bizonyos pozíciókban. Kanyarodjunk vissza az érettségihez. 

Mint sok 17-18 éves én sem voltam teljesen biztos, mit szeretnék tanulni, hogyan akarom meghatározni a következő 40 évem. Azt sem tudtam mit szeretek csinálni, mi okoz örömet, ráadásul én mindig vallottam, hogy szart se ér az élet, ha olyasmit kell csinálni amit nem szeret az ember, jó esetben csak napi 8 órát kell majd azzal töltenem, nagy felelősség. 

Utolsó pillantások az országházra

Újságíró akartam lenni, vagy valami a média területén, mindig lenyűgözött a tömeg és annak ereje.  Fel is vettek egy főiskola fizetős szakára, a tandíj félévenként 200 ezer körül alakult volna, plusz a Budapesti lakhatás úgy bő 6-7 évvel ezelőtt sem volt már olyan olcsó, a tandíj meg többnek hangzott akkor, mint most. 

Nem lett belőle semmi, tekintettel arra, hogy tudtam később az elkelyezkedés nem lesz olyan egyszerű és rengeteg pénzt kell belenyomni egy olyan diplomába, amivel még mindig nehéz helyzetbe kerülhetek - és jelenleg látva a média állapotát nem is olyan nagy baj ez már -. 

Aki nem tanul az dolgozzék, tartja a mondás. Szóval 1 hónap nem tudom mi lesz velem után, elkezdtem a jövőt építeni egy Bosch gyárban, soron, szalagmunkán, napi 12 órát gürizve mint egy robot, mégsem mondom azt hogy szörnyű időszak volt, bár csak 1,5 hónapig bírtam, majd felmondtam. 

Nagyon sokat tanultam főleg a nagyvállalati kulturáról -meg annak hiányáról-, annak is a legaljából, de ragadt rám rengeteg pozitív szemlélet is az élettel kapcsolatban. Szerintem a mindennapok hősei azok az emberek akik képesek 12 órát gürizni minden nap, mint egy robot, majd hazamennek és még családi életet élnek, gyereket nevelnek. Ahogy majdnem mindenki, az első fizetésemet, minden nehezen megkeresett fillért valami hülyeségre vertem el, pl. Telefon, akkori nagy hobbim az akvarisztika felszívta a maradékot. 

Aztán jöttek a felmondás utáni hónapok, munkalehetőség ismerős nélkül a környéken nem volt (ekkor még nem kezdtek az emberek tömegesen külföldre menni a régióban, első fecskék időszaka volt 2010), így elkezdtem tervezni, hogy dobbantok Budapestre. 

Állást kerestem úgy, hogy még mindig otthon laktam, mivel semmi pénzem nem volt bérelni egy lakást munka nélkül Pesten. Egy délután hívtak, hogy szeretettel várnak egy csoportos interjúra, másnap, így autóba pattantam és elmentem az interjúra, ahol megkaptam a melót. 

Életem legszarabb 1,5 hónapja volt, telemarketingezni, egy budai villa tetőterében, viszont szerencsém volt a bejárással, a gazdagrétről csak 20 perc ingázás naponta. A meló stresszes, 1 hónap alatt simán magamba fordultam, már nem akartam telefonálni senkivel munka után, napi 200 hívás után az ember csak csendre vágyik, meg hogy valahogyan elszámoljon a lelkiismeretével. 

El kellett. Az én értékrendembe 1,5 hónapon keresztül kellett belegyömöszölni, hogy tulajdonképpen mindenki saját döntést hoz mikor megvesz pár puzzle-t, a még beszélni és járni se tudó unokának/gyereknek, meg atlaszokat (tudjátok, az a gyűjtögetős verzió, ami 3 hónap után értelmetlenül drága lesz, meg svjácban gyártják -de mégsem- , meg német mérnökök dolgoztak rajta és amúgy olasz design, meg amit még szeretnél hinni róla) mondván, pár év múlva jó lesz neki az iskolában. 

Szóval napi 9 órában, reggel 10 től estig csak kevesek számára értékes és használható memóriajátékot és lefűzhető atlaszokat próbáltam rábeszélni emberekre, akiket a vacsora mellől állítottam fel a hívásommal, vagy éppen éjszakás volt és aludt már, vagy a család gyarapodásáról gondoskodott éppen. Rengetegszer ordítoztak velem, és bár a telefonból kaptam az ívet 10 ből 4 alkalommal, munkaidőben a felettes különös egyhangú zenhanggal beszélgetett mindenkivel, hogyan lehetne jobb az a rohadt eladástechnika, mert ha valaki nem vesz, az a te hibád, te vagy szar, nem amit el kell adni. - Utólag belegondolva, inkább volt pszichopata hangsúly, mint nyugodt kiegyensúlyozott. Tudjátok az a fajta, aki félrehív és kitekeri a nyakad majd karóra tűzve rohangál vele Budán. Azt is tudjuk, hogy vannak emberek akik a szar is képesek kétszer is eladni ugyanannak az embernek, én nem vagyok ez a típus.-

Stresszlabdákon ültünk (50 centis nagy felfújható gömb, idegesen lehet pattogni rajta és minden rendben lesz, vagy nem), és minden nap volt 1-2 emberrel elbeszélgetés mit csinált rosszul, vagy csak simán visszahallgattunk 1-2 jó és kevésbé jó hívást a napból, hogy tanuljunk közösen. A munka súlya alatt megtörő, kevésbé jól fialó embereket a 2. gyenge  napjuk után kirakták, úgyis mindenki bérelve volt csak. Hetente volt új munkatárs, ami szintén feszültséget szült, bizonyos emberekben versenyszellemet ébresztett fel. 

Apró részletek Budapesten

Valahogy így raktak ki engem is, egy keddi reggelen, amikor becsületből mandulagyulladással bementem dolgozni -akinek volt, tudja milyen rossz ilyenkor beszélni is, és nekem pont ez lett volna a feladatom-, amikor reggel leültem megkértek, hogy legyek szíves nem is bejelentkezni a rendszerbe, hanem üljünk le beszélgetni, és akkor a már korábban ismertetett közepes pszichopata hangsúllyal közölték, hogy nem szeretnék ha tovább dolgoznék itt, mert valami elromott bennem, és nem dolgozom jól - a valami elromlott, az az ordító becsületem volt,ami épp hogy megjött, nem szerettem volna többet átvágni embereket, és csak olyanoknak adtam el, akik ezt tényleg képesek voltak értékként kezelni, és nem a konyhapénzt beszélem ki az emberekből, kihasználva, hogy jót akarnak a gyereküknek/unokájuknak. - 

Életemben először rugtak ki, kettős érzés volt, hiszen azért rúgtak ki, mert megszólalt bennem a nagy becsületes harang -gyerekkoromban megtanultam, hogy becsületesnek kell lenni, de valójában a gátlástalanság és az önzés az ami rövidtávon nyeregben tartja az embert-, örültem is, hogy többet nem kell idegenekkel beszélgetnem telefonon, úgy hogy el akarok adni nekik valami hülyeséget. Ekkor már 2011 február van. Állástalan vagyok, különösebb értékes papírok nélkül, Budapesten, újra álláskeresőben. 

Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mielőtt kiraktak, csak 1 héttel kezdtem albérleteket nézegetni. Abban a 3 hónapban amíg Pesten voltam, az unokatestvéremnél szerencsétlenkedtem. Ezzel így sikerült is elmondanom a lényeget, Budapesten laktam 3 (!) hónapot, inkább látogatásnak számít, mint lakásnak. 

A 3 hónap azért nem lett hosszabb, mert tudtam, hogy apám egyik ismerőse beajánlott egy üresedő helyre a várossal szomszédos vegyiüzembe (ez arrafelé bevett szokás, hogy ajánlás útján szereznek új munkaerőt, vagyis úgy mondanám 5 éve még így volt. Azóta nagyobb a hiány, meg már senki sem akar 60 évesen kidőlni a sorból egy 30-40 évnyi vegyiparozás miatt), volt néhány hetem átgondolni, és érlelni azt amit az apám a fejemhez dobott egyszer, miszerint én képtelen vagyok egy helyen dolgozni néhány hónapnál tovább. 

Olyan mélyen ütött, mert valahol mindig én voltam az, aki javítani akart a dolgokon, vagy jól csinálni, megmutatni hogy képes vagyok jól és jobban elvégezni azt amit rámbíztak, bár voltak hülye pillanataim is. 20 évesen az emberek többsége élvezi az életet, a munka egy mellékes pillanat, az élet előtte meg utána zajlik, én meg már 4 műszakban dolgoztam, veszélyes környezetben, veszélyes anyagokkal. Rejtve, de mindig ott lebegett a halál, más halála, vagy a környék halálának lehetősége az emberek nyakán. 

A vegyiüzemben apró dolgokkal is nagyon el lehet szúrni valamit. Jó esetben csak a környezetedben teszel nagyobb kárt a termelt selejttel, rosszabb esetben mások is megsérülhetnek, vagy rosszabb kimenetele lesz egy balesetnek. 

A hibáknak mindig van egy olyan tulajdonsága, hogy ha nem műszakváltáskor történik, akkor az hajnal 2-4 között. Az előbbi azért szerencsétlen helyzet, mert senki nincs helyszínen, de még az emberek feje se jár ott. A leköszönő műszak már azon gondolkodik mit csinál otthon, a váltó műszak feje még otthon jár, vagy hülyeségen, vagy menne már kávét készíteni. Ezért van az, hogy a leghülyébb helyzetek, amikor a legjobban elfajulnak a dolgok, mindig ekkor történnek. 

Szóval 5 év alatt fentebb léptem a létrán, már elég idős voltam, de még mindig extrém fiatal az új beosztásban. Gyakorlatilag minden félévben emelkedett a fizetésem, jól kerestem, a végére már nagyon jól. 

22 éves voltam amikor megalapítottam az első cégemet, mert azt gondoltam a vállalkozói életmód számomra valami új dolog, ami igaz is volt. A közepesen hatalmas szívásokon és éjszakánkénti forgolódásokkal együtt is egy tartalmas 3 évnek számított, hibáztam, sokat hibáztam, és tanultam belőlük, némely hiba csak néhány tízezres veszteséget jelentett, de szerencsére milliós százezres csapdákba nem sikerült lépnem. Volt egy elvem. Ez pedig a tiszta, átlátható működés volt, így már az elején különböző rendszereket alakítottam ki, ami mentém csinálhattam a rutin munkákat, a számlák megörzésén át, a napi kiszállításokig. Egy kávés webshopom volt, és néha csináltam más, adminisztráció jellegű munkát, alvás helyett, úgy gondoltam majd én megváltom a világot. 

Sokszor előfordult, hogy éppen éjszakai műszakban csináltam a saját cégem adminisztrációs munkáit, vagy egy megbízást, én voltam a srác akinek el lehetett küldeni az anyagot este 9-kor és reggelre minden készen volt. Próbáltam új területeket felfedezni, vezettem rengeteget, néha úgy, ahogy épeszű embernek már nem kéne autóba ülni, volt nem egy és kettő olyan helyzet -sőt volt egy fél év amikor napi szinten előfordult-, hogy 2 naponta tudtam aludni, egy fontos megbízás középén voltam, bejártam dolgozni, a szabadidőm és alvóidőm pedig elment arra, hogy új helyeket fedezzek fel az országba, új kávékat, pörkölőket látogassak meg, blogot vezettem a céges oldalon, a kalandokról. Mindent úgy csináltam mint a nagyok, de egyszer, mint minden lelkesedés alább hagyott és kifogytam a szuflából 1,5 év komoly gürizés után. A nagy siker, áttörés és a százdollárossal töltött medence viszont soha nem jött el. 

Az első gyönyörű naplemente Curitibában

Mikor már kezdtem komolyan kiégni, és azt éreztem valami baj van az életemmel, akkor még ebbe a zsúfolt életbe vettem fel egy újabb feladatot.  

A kávézás már eleve adott volt a túlhajtott életmód miatt, viszont többet akartam tudni a kávéról és az egészről. Miért, hogyan, és emberek miért lelkesednek annyira egy magból készített ital miatt. 

Jelentkeztem egy 1 hetes barista iskolába, ami nem tűnik soknak, viszont figyelembevéve, hogy maga a szakma fiatal, és a felhalmozott tudásanyag is kevés - bár exponenciálisan növekedik- , illetve mindenki hobbi útján szívja magába az új trendeket, így korrekt ajánlatnak tűnt egy hetes képzés a biztos alapokhoz. 

Visszatérve, 4 hónap múlva én úgy gondoltam, hogy mivel megszerettem a kávé világát, jó lenne csak szimplán dolgozni valahol néha pár órát, elkezdtem álláshirdetéseket keresni, hátha keresnek valahová baristát, gyakorolni akartam, nem szerettem volna venni milliós gépeket otthonra, úgy hogy azt igazán soha nem használom ki, bár volt egy cathering ötletem is. 

Szóval találtam egy hirdetést, ahol kerestek baristát egy hamarosan nyíló, de valójában csak hónapokkal később megnyitott új speciality kávézóba, László a tulajdonos időközben a barátom lett, és együtt közösen szívtuk végig az utolsó hónapokat, az apró simitásokat, volt hogy hajnalig melóztunk a bútorokon stb. Talán életem egyik legnagyobb kalandja volt, buli volt az egész, bár a megynyitás pillanatában éppen Braziliában voltam már, és a Riói látnivalókkjal “küzdöttem”, de így is nagyon boldog voltam. 

Az első Brazil utam ekkor volt, 3 hétig tartott, tartalmas volt, és rengeteget fejlődtem az emberi oldalon. Éppen Rió szélén egy favela közepén jöttem rá, hogy mennyire nem feltétel a pénz ahhoz, hogy boldog legyél, hogy néha mosolyogj. Rájöttem hogy az “álom” amit kergetek csak egy mókuskerekes edzés. Igazából, ha nem ugrom ki belőle, soha nem fog érni semmi élmény, azon kívül hogy gyűlnek összegek egy elektronikus számlán, de élvezni már nincs időm. A számpornó nem kielégítő már, bár soha nem járkáltam tíz meg százmilliós szinteken, de ehhez fiatal és tapasztalatlan is lettem volna. 

Szóval volt 3 csodálatos hetem, egy zsúfolt életem, egy wellnesnek számító mellékállásom, amit együtt csinálhattam egy barátommal. Életemben először repültem, kapásból 10 ezer km-t, egy végletekig szép és változatos országba, ahol az emberek közvetlenek, és Magyarország után végre embernek érezhettem magam. Nem voltak érdekek, és szívességek. 

Annak ellenére, hogy mindenki fejében brazília egyenlő a korrupcióval, a véres erőszakkal az utcán és rablásokkal, annak ellenére, hogy ez valóban előfordul, több mint mondjuk otthon. Mégis biztonságban éreztem magam a riói favela (van több favela, veszélyesebbek meg kevésbé veszélyesek) közepén is.  

Láttam embereket mosolyogni reggel 7 kor munkába gyalogolni a favelából, jellemzően bejárónők/takarítók. Láttam őket telivigyorral beszélgetni viccelődni és mosolyogni. A háttérben egy keskeny kanyargós meredek utca, több egymásba érő vakolatlan tégla építmény szinte összeépülve a szomszéd hasonló építményével (véletlenszerűen magasabbra és magasabbra épített házak, ahogy bővült a család) és a háttérben a végtelen gyönyörű kék óceánt, mögöttem pedig a több száz méter meredek sziklafalakat. 

Rájöttem hogy ugyan szükség van pénzre, de nem a pénz fog boldoggá tenni, hanem az élmények, és az élmények azok, amiket te magad élményként fogsz megélni. Mint az én pillanatom, akkor a Vidigal-i favelában Rióban, azon a reggelen. 

Talán az utolsó napon, a reptéren pityeregtem egy kicsit, nagyon nem volt mehetnékem, baromi messze voltam otthonról, de valahogy azt éreztem, valamilyen útón módon nekem ide vissza kell jönnöm. 2 hónap telt el, úgy, hogy folyamatosan azt éreztem, valami hiányzik, nem vagyok annyira elégedett az életemmel mint előtte, nehéz kettős időszak volt, lettek barátaim Brazíliában, miközben az otthoni barátaimmal alig tudtam érintkezni az állandó munka miatt, ami miatt egy időben többet kommunikáltam angolul egy nap, mint magyarul, miközben magyarországon éltem. 

Mindenki ismeri a nyaralás közben a maradnék érzést, a nem érdekel, nehéz munkát is vállalnék azért cserébe hogy maradhassak, ez az érzés bennem is megvolt, amellett, hogy vállalkozói szemlélettel és 5 évnyi megfontoltsággal már láttam, Brazíliában rengeteg lehetőség van kibontakozni, megmutatni, nekem egy könnyebb pályának tűnt itt, mint otthon.

Szóval áprilisban megszületett, több mint 1 évvel ezelőtt a gondolat, hogy oké, itthon minden kezd komplikált és ellenséges lenni, vállalhatatlan a közhangulat, nekem ez nem hiányzik, így eldöntöttem, hogy innentől a célom a jövő évet már Brazíliában tölteni. 

Mennyire is nehéz egy életet felépíteni, és a felépített életet mennyire nem egyszerű leépíteni, azt a következő hónapokban tudtam meg csak. 

Ekkor már a nyakamon volt, egy cég, meg 2 munkahely és nem szeretek senkit és senkiket szarban hagyni, így szépen lassan össze kellett dolgozni a terveimet a valósággal. 

Időben felmondani, de azért anyagilag járjak jól én is, a cég eladása sem egy gyors dolog, bár egész gyorsan sikerült vevőt találni rá. Ekkor a kávézóban már bőven látszott, hogy korai lépés volt Miskolcon, így már ott egyre kevesebb dolgom volt. 

Curitibában minden nagyobb és magasabb

Aztán ott vannak a személyes dokumentumok, a különböző hitelesítések, fordítások, a meghatalmazás egy bizalmasomnak, hogy teljeskörűen eljárhat a nevemben szinte elengedhetetlen. Rendezni az iratokat, másolatokat készíteni, esetleg digitalizálni. 

Talán a papírokkal szívtam a legtöbbet, egészen pontosan kb. 200 ezer forint meg a többi elautózott 5-6 ezer km volt 2,5 hónap alatt az egyenlege annak, hogy nem az európai unió volt a célterületem. 

Időközben ráébredtem mekkora káosz is uralkodik a magyar oktatás adminisztáriójában, de ezt egy korábbi bejegyzésben már egész részletesen leírtam viszonylag friss élményekkel. Aki szeretné elolvashatja ITT 

Szóval sikerült fordíttatni mindent, indulásom előtt 2 nappal kaptam kézhez minden papírt, és reménykedtem mindenem megvan. Az utolsó napok borzalmas rohanósak voltak, de megpróbáltam élvezni minden pillanatát, tudtam egy jó ideig nem látom, sem a családom, sem azt a tájat amit 25 év alatt megszoktam már, sem a barátaimat akik száma a végére már erősen számolható mennyiségű lett. 

Mikor az ember elkezdi felfogni, hogy ez az utolsó túrórudi, az utolsó út a nagymamákhoz, vagy az utolsó út Budapestre azon a vonalon -akár évekig is-, úgy hirtelen felértékelődik minden apró részlet, és olyan dolgokra kezdtem felfigyelni amit már 25 éve néztem, de mégsem vettem észre. 

A honvágyam most leginkább a köztem és a családom közötti távolság felfogásában nyilvánul meg, kicsit hiányzik az a száraz meleg nyári időjárás, ahogy süt a nap. Hiányzik Budapest. Meg a túrórudi és a tejföl, mert ez mind olyan dolog, amit szeretek. Erősített az érzésen a pár hónappal ezelőtti bizonytalanság, hogy munkaügyben lehet Budapestre kell majd utaznom, de végül más ment - francba -. 

Hátrahagyni, és rendezni egy életet, úgy, hogy mindenre gondoljon az ember nehéz, de nem lehetetlen. Rengeteg időt töltöttem minden személyes dokumentumom és papírjaim rendezésével, és az indulás előtti nap éjszakáján, mikor tudtam nem aludhatok, mert lesz 12 órám rá majd a repülőn, én egész éjszaka régi családi fényképeket scanneltem, mert tudtam, előbb utóbb jól fog esni végiglapozni és sztorizni a képeken. 

Másnap reggel már utolsó utam volt Budapestre, elhagytam az országot, és megkezdtem életem újabb kalandját, így jutottam Brazíliába egy Borsodi kisvárosból, és ezért a blog. 

Kövess Facebookon is (ITT), hogy mindig időben értesülj az új posztok érkezéséről!